Vörös és fekete-fehér

A panda név eredetileg csak a vörös pandát jelölte, hiszen maga a szó is a vörös panda nepáli nevéből ered. Pontosabban így értette az állat serpáktól hallott nevét az az utazó, egy bizonyos Simpson, aki az első vörös pandát a Londoni Állatkertbe hozta 1869-ben. Az óriáspandát ekkor még nem is ismerték Európában, pontosabban épp ugyanebben az évben érkeztek meg róla az első híradások.

Idővel a tudósok azt is megállapították, hogy az újonnan felfedezett óriáspanda bizonyos anatómiai hasonlóságokat mutat a kis pandával, főleg a mancs felépítésében, szerkezetében. Így aztán elkezdték a kis pandához képest „nagy”, „nagyobb”, illetve „óriás” pandaként emlegetni. De az óriáspanda még a híres „Nagy Brehm” 1930-as években megjelent magyar kiadásában is csak bambuszmedve, illetve feketevállú medve néven szerepelt, a panda szót pedig kizárólag csak a vörös panda megjelölésére használták.

A bambuszmedvével kapcsolatban a panda szó alighanem a híres amerikai elnök két fia, Theodore és Kermit Roosevelt nyomán terjedt el, akik az 1928–29-es, elsősorban vadászati célú expedíciójukról szóló úti beszámolót Trailing the Giant Panda címmel jelentették meg. Az óriáspanda ezután hamar közismertté vált a populáris kultúrában szerte a világon, ám ugyanez nem volt elmondható a kis pandáról. Ez az oka annak, hogy az emberek többsége a panda szóval ma már inkább az óriáspandát azonosítja.

Az állatkertek közönsége persze lényegesen tájékozottabb, közülük sokan ismerik a vörös pandákat is. Ehhez nagyban hozzájárult az állatok látványos vörös bundája és bájos megjelenése, amely szinte mindenütt felkeltik az állatkerti látogatók figyelmét.


Magashegyi bambuszevők

A kis pandák Ázsiában, a Himalája vidékén őshonosak. Elterjedési területük elsősorban Nepálra, Bhutánra, Kínában pedig Szecsuan és Jünnan tartományokra, illetve Tibet egyes részeire terjed ki. De átnyúlik India északkeleti, valamint Mianmar (Burma) északi szegletébe is.

A vörös macskamedvék a hegyvidéki erdőségeket részesítik előnyben, ezért is érzik jól magukat a Himalája mentén. Jobbára a magashegyi erdőket kedvelik, 1500 és 4800 méter közötti tengerszint feletti magasságban, habár India egyes vidékein, például Meghalaja államban ennél alacsonyabban fekvő, középhegységi, trópusi éghajlatú erdőkben is előfordulnak. A legfontosabb szempont, hogy lehetőleg elegendő mennyiségű bambusz álljon rendelkezésre.

Ezek a perjefélék közé tartozó, örökzöld növények, amelyeknek mintegy ezer faja ismert, a kis pandák legfőbb táplálékát jelentik. Leginkább a bambusz leveleit és zsenge hajtásait fogyasztják, de gyökerek és zuzmók, illetve kisebb állatok is szerepelnek az étlapjukon, sőt, időnként madárfiókákat, tojásokat is elfogyaszthatnak. Táplálkozásukra nézve tehát mindenevők, a növényi eredetű táplálék határozott elsőbbségével, annak ellenére, hogy rokonsági viszonyaikat tekintve a ragadozók rendjébe tartoznak.

Ide kapcsolódó érdekes történet, hogy amikor az első vörös panda 1869-ben a Londoni Állatkertbe érkezett, Abraham Bartlett állatkerti vezető, mivel az Európában elevenen még sose látott jószág szemlátomást a ragadozókkal mutatott rokonságot, tyúkot és galambot írt elő számára takarmányként. A vörös bundás állat azonban figyelemre sem méltatta a szárnyasokat, így csak némi édesített teát sikerült belediktálni, valamint megette azt a pár szem borsót is, amelyhez véletlenül jutott hozzá. Bartlett papa (így nevezték őt a korabeli Londonban) nem győzött csodálkozni ezen a fejleményen, de azért eszébe jutott a kis pandát Londonba hozó Simpson megjegyzése, miszerint a vörös jószág voltaképp növényekkel táplálkozik. Így aztán növényi eredetű finomságokból varázsoltak terülj-terülj asztalkámat a messziről jött állat számára, aki – csodák csodája – jóízűen elfogyasztotta a vegetáriánus menüt. Habár bambuszt akkoriban nem tudtak neki biztosítani, a rózsabimbó, az alma és néhány bogyós gyümölcs is megfelelőnek bizonyult.