Szintén a naptár az oka annak, hogy elvált egymástól a csillagászati jelenség és ünnepe. Az év legrövidebb éjszakája ősidők óta különleges, hiedelmekben gazdag nap volt. Természetesen a kereszténység is magába olvasztotta: Keresztelő Szent János születésére emlékeznek ekkor a hívek. A dátumot még a régi római naptár alapján tették június 24-ére, ami a maga idejében pontos volt. A későbbi naptárreformok következtében azonban elvált a csillagászati jelenség tényleges időpontjától. Így a napforduló rendre több nappal megelőzi a magyarul Szent János szláv nevéből Szent Iván-éjként, más európai nyelvekben pedig egyszerűen csak nyárközépként ismert ünnepet.

 Szent Iván éjjelének népszokásai Európa-szerte többnyire a tűzhöz kapcsolódnak, ami az élet és a világosság győzelmét szimbolizálta a halál és a sötétség felett. A magyar falvakban is máglyát gyújtottak ekkor, körülötte énekeltek, táncoltak, a bátrabbak pedig át is ugrották – többnyire a lányok, de helyenként a legények is. Sokszor órákon keresztül dalolták a párosító nótákat, innen a mondás, hogy hosszú, mint a szentiváni ének. Voltak praktikák szerelmi, egészségi jóslásra és a nap időjárásából következtettek a várható termésre. A tűzbe dobott almának gyógyító hatást tulajdonítottak, az ajtóra kötött mezeivirág-koszorúról pedig úgy tartották, megvédi a házat a tűztől és elűzi a boszorkányokat és a kísérteteket.